Az Európai Unió Tanácsa 2035-től tilalmat vezet be az új benzines és dízel járművek értékesítésére, hogy a közlekedési ágazatot 2050-re szén-dioxid-semlegessé tegye. Bár a döntés helyességét néhányan megkérdőjelezik, a drámai növekedés előtt álló piaci kereslet kielégítésére az Unióban – főleg Németországban – sorra épülnek a gigantikus méretű akkumulátorgyárak (pl. Northvolt, ProLogium, Tesla, Microvast, Farasis, CATL, SVOLT). A jövőkép tehát világos, a mostani technológiai feltételek mellett minden arra utal, hogy – kellő körültekintés mellett – ez lehet a jövő egyik legígéretesebb stratégiai befektetése az Európai Unióban és Magyarországon egyaránt.
Akkor mi a baj nálunk az akkumulátorokkal? Miért vált itthon ördögi szitokszóvá az Unió klímavédelmi előírásait aktívan lekövető nemzetgazdasági stratégia? Miért épp Magyarországon ilyen elszánt és zajos a tiltakozáshullám az akkumulátoripari beruházásokkal szemben?
A kommunikációs tankönyvek kétségtelenül hasznos kliséin túl érdemes kicsit alaposabban, szélesebb kontextusban is megvizsgálni ezt az ízig-vérig „magyar narancsot”, a hazai kríziskommunikáció mélyebb bugyrait. A teljesség igénye nélkül hadd álljon itt néhány fontos szempont ebben a témában.
„Minden politika, fiam. Imádkozni fogok érted.”
A filmbéli püspök Pelikán elvtárshoz intézett szavai ma is érvényesek. A közelmúlt tapasztalatai legalábbis azt mutatják, hogy egy jelentősebb, az adott település/térség életét számottevően befolyásoló zöldmezős beruházásnak rendszerint akkor van széles lakossági támogatottsága, ha azt a helyben aktív politikai felek elfogadják. Különösen igaz ez választási kampányidőszakokban, vagy amikor a lövészárok két oldalán amúgy is tombol a nehéztüzérségi adok-kapok.
A politikai konszenzus fontosságát példázza a BYD szegedi beruházásának esete is: aligha véletlen, hogy a magyar gazdaságtörténet egyik legfontosabb, többmilliárd euró értékű, mind a városvezetés, mind a város kormánypárti képviselőinek támogatását élvező óriásprojektjét a helyi lakosság közel 85 százaléka helyesli. Ezzel szemben, a nagyrészt politikai hovatartozás mentén megosztott megítélésű debreceni CATL-beruházást a helyi lakosok 62 százaléka ellenzi, és csupán 26 százaléka üdvözli (a 21 Kutatóközpont felmérésének adatai). A nagyrészt politikai törésvonalak mentén motivált lakossági tiltakozás erejét mutatja a szlovén Andrada Group alsózsolcai, majd sóskúti kálváriája is.
Az elmúlt időszakban – különös tekintettel a helyhatósági választásokra – az akkumulátorgyárak ügye Magyarországon a helyi és az országos politika egyik kiemelt céltáblája lett, amely ma már „önálló életet él” a politikai erőtérben az ügy uniós és nemzetgazdasági fontosságától, technológiai legitimitásától, valamint a beruházók valódi szándékaitól teljesen függetlenül. A politikai csapdába került akkumulátorgyárak fogadtatásán az sem javít, ha a projekt kiemelt kormányzati státuszt kap, sőt rendszerint olaj a tűzre: többnyire azt a politikai narratívát erősíti, hogy a „kormányzat nem szereti a helyieket”, „lábbal tiporja a demokráciát”, „erőszakkal, a lakosság és az önkormányzat feje fölött, azok érdekein átlépve” dönt.
Távol álljon tőlünk, hogy leszóljuk vagy relativizáljuk a „korrekt tájékoztatás” sokat emlegetett szerepét, még inkább, hogy ítéletet mondjunk mások véleménye felett. Pusztán arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy szinte bármely politikai szintre emelt kérdésben a hagyományos észérvek drámai módon veszíthetnek meggyőzőerejükből, működési hatékonyságukból, amit a professzionális kríziskommunikációnak időben felismernie és kezelnie kell.
Alapjaiban elhibázott kommunikáció
De ne csak a politikát okoljuk. Az elmúlt hónapok történései fényesen bizonyították, hogy a kommunikáció többé nem klasszikus top-down műfaj; feladata nem pusztán az, hogy az „odafönt” meghozott döntéseket „leszuszakolja” az érintettek torkán. Fontos bottom-up szerepet játszik abban, hogy még a döntések meghozatala előtt mély és részletes helyzet- és kockázatelemzést végez, részt vesz az optimális megoldás megtalálásában, segít elkerülni a politikai csapdahelyzeteket, majd egy átgondolt terv mentén „megágyaz” a döntéseknek, gondoskodik az érintettek tájékoztatásáról és a kockázatok kommunikációs kezeléséről, miközben folyamatosan visszacsatol a döntéshozóknak a helyzet alakulásáról.
Úgy tűnik, a magyarországi akkumulátoripari beruházások nem a fenti aranyszabályokat követték. Nyomát sem látni az előzetes, professzionális kommunikációs helyzet- és kockázatelemzéseknek, vajmi kevés jel utal arra, hogy bárki alaposan felmérte volna a stakeholderek összetételét, attitűdjeit, várható reakcióit. Nem látszik, hogy bárki is átgondolt stratégiát készített volna arról, hogyan lehet a politikai csapdákat elkerülve a helyi közvéleményt a projekt oldalára állítani, a hangoskodó ellenzőket a „csendes többségről” leválasztani, marginalizálni. Ha mégis foglalkozott ezzel valaki, akkor vagy rettenetesen trehány munkát végzett vagy fatális tévedésekbe esett. Ráadásul az újabb és újabb gyárak építéséről szóló bejelentések nyomán az új szereplők láthatóan nem sokat tanultak elődeik kálváriájából, és rendre elkövették szinte ugyanazokat a hibákat.
Nem tudni továbbá, számolt-e bárki is azzal a jelentős kockázattal, hogy a korábbi nagy autóipari beruházások jól ismert és igen magas presztízsű szereplőivel ellentétben ezúttal idehaza többnyire ismeretlen távol-keleti befektetők tűntek fel a színen, akik – egy egészen más közéleti kultúrában szocializálódva – valószínűleg nem értették meg a helyi önkormányzati és lakossági támogatás elnyerésének fontosságát. Bár egy-egy elszórt interjú, megszólalás és gesztus formájában történtek értelmes kezdeményezések is, maguk a beruházók alig szólaltak meg, az akkumulátorgyártókat egyesítő Szövetség (MASZ) pedig megkésve és erőtlenül próbálta menteni a mundér becsületét, miközben számos szabálytalanságra, egészség- és környezetkárosító incidensre, az alvállalkozókkal szembeni inkorrekt eljárásra, peres ügyre (pl. gödi Samsung SDI, iváncsai és komáromi SK ON) derült fény.
Az akkumulátorgyárak építéséről szóló döntések a legtöbb esetben úgy érhették a helyieket, mint derült égből a villámcsapás, a beruházásokat rendszerint megkésve, egyoldalúan, kizárólag azok nemzetgazdasági előnyeire összpontosítva mutatták be, helyi környezeti hatásaikról, esetleges rizikóikról és kezelésükről nem sok szó esett. Elmaradt vagy megkésett a hiteles véleményvezérek, influenszerek, „szóvivők” bevonása, korrekt tájékoztatás hiányában pedig gyorsan elterjedtek a pletykák, a hamis értesülések, amelyekre szinte azonnal rávetette magát a politika, hogy aztán ő maga is tovább gerjessze és csúcsra járassa azokat.
„Hát mi lesz ebből tekintetes úr?”
Az akkumulátor-sztori talán legszomorúbb tanulsága az, hogy az elmúlt években nem sikerült konszenzust teremteni még abban a legalapvetőbb kérdésben sem, hogy hazánk játsszon szerepet egy, az egész kontinens számára meghatározó, rendkívül innovatív iparág meghonosításában. Hogy ami jó az országnak, az végső soron jó mindannyiunknak. A politikai érdekek mellett az érintett cégek, az általuk létrehozott érdekvédelmi szervezet, valamint a cégek szabálytalanságai felett olykor szemet hunyó hazai hivatalok is jócskán tehetnek arról, hogy ezt a kiemelten fontos nemzetstratégiai projektet mára erős társadalmi bizalmatlanság övezi. Ember legyen a talpán, aki megtalálja a békés kiutat ebből az elmérgesedett viszonyrendszerből. Addig is komoly a kockázata annak, hogy az akkumulátorgyári reflexek mentén egyre több nemzetgazdasági vagy térségi jelentőségű fejlesztés, beruházás válik a közbizalom hiányának vagy a külföldi befektetők elbizonytalanodásának áldozatává.